Üdv mindenkinek !
Történetem :)
Hát menjünk mindennek az elejére. 1988.oktober 6.án láttam meg a napvilágot Gyöngyösön (Heves megye), igy lettem én egy ifju házaspár első fiú gyermeke és egy kislány öccse. Gyermekkoromból nem sokra emlékszem, talán az első ovis szerelmemre :) Edina... ennyi maradt meg bennem ebben a korszakból. Az iskolában is együtt jártam Edinával de ilyenkor már menő volt a lányokat szekálni ugy hogy plátói érzelmeim gyorsan ki is aludtak iránta. Családi dolgokban már ekkor sem álltunk jól apum nőügyei miatt. Örökre berögzültek azok a percek amikor kis gyerekként anyukám és nővérem kezét fogva kellett éjszaka édesapám autóját keresni hogy megint a bizonyos hölgy háza előtt áll e.. Nem volt kellemes. Vége lett a második osztálynak és jött a hír, apa munkát kapott Győrben, költözik e a család? Máig nem tudom jó döntés volt e, de a válasz igen lett. Furcsa volt egy kisvárosból becsöppeni egy sokkal nagyobb pezsgésü és nagyobb település életébe. Eltelt a nyár és jött a harmadik az osztály. A beszokás nem volt egyszerü feladat új társaim közé. Sok intrika ért beszédstilusom miatt. Hevesi szójárás azért már nálam is észrevehető volt. Rájöttem hogy a humorral nagyon sok mindent lehet kezelni és általa uj barátokat szerezni. Rájöttem hogy elég jól tudom forgatni a nyelvem és érzékem van a poénoskodáshoz. Ment minden a maga útján, a családi dolgok is kicsit lenyugodni látszottak. Befejeztem az alsó tagozatot, a felsőbe matematika szakos osztályba kerültem, aminek a mai napig nem érzem hasznát :D Kedvenc időtöltésemmé vált a biciklizés és a tengozás(labdajáték), sokat csavarogtunk lakóhelyünk környékén a barátaimmal. Felső tagozatban nagyon ment a tanulás, egyik legjobb voltam az osztályban. Év végéket kitünő bizonyítvánnyal zártam többnyire....csak az a fránya magatartás, az nem akart össze jönni ötösre soha. Már ezek szerint akkor is nagy volt a szám :D Megszerettem a kézilabdát, rendszeresen eljártam heti két eddzésre, ami nálam nagy szó volt. Mindig is szerettem a hasamat, jókat enni-inni. Élveztem ezeket a pillanatokat és nem érdekeltek a következményei.. igy következik hogy mindig kövér kisgyerek voltam(amit azóta is bánok hogy nem ekkor jött meg az eszem). Vissza a sulira... klassz barátságok szövődtek az osztályon belül, amelyeket közül még most is ápolok párat! Jóban volt mindenki mindenkivel, jó kis közösség volt. Kirándulásokra jártunk a Bakonyba hétvégenként, hétköznap délutánonként a tanulásnak jutott a főszerep, a kora esti pedig a csavargásé volt. Nyolcadik osztályba léptem és megváltozott minden körülöttem. Család kezdett szétesni édesapám ujabb kicsapongásai miatt(nő ügyek), anyukám türt és próbált nekünk tökéletes gyerekkort teremteni, amit nagyon köszönök neki, hisz tudom hogy minden magától telhetőt megtett az ügy érdekében! De még se volt az igazi. Sosem volt apa modell előttem, anyukámmal és a nővéremmel tudtam mindent megbeszélni. Erre vezetném vissza hogy tul érzelgős, lelkizős lettem, ami nem tudom hátrány e.. én szeretek ilyen lenni, egyeseknek biztos szurja a szemét. A koca bagózások lassan rendszeressé váltak, minden nap megvásárlásra kerültek a doboz cigaretták iskola után. Tanulásra még mindig akartam koncentrálni, de még se ment ugy mint régen. Igy is felvételt nyertem a Jedlik Ányos Gépipari és Informatikai Szakközépiskola programozó szakú osztályába. Ország legjobb középiskolájának, legjobb szakán. Kicsit belekóstolhattam a sikerbe. Év végén 3. helyezést értem el egy országos magyar versenyen amire szintén büszke vagyok. Jött a ballagás az általános iskolából, ami számomra megható volt hogy felbomlik ez a jó társaság, tudta ezt mindenki, még sem mondtuk ki egymásnak. Mindenki ki tudta olvasni a másik szeméből. Ezt az eseményt apum a kocsiban izgulta végig a parkolóban... ennyire érdekelte a dolog. De nem vettem fel. Nyarat Gyöngyösön töltöttem nővéremmel a mamánéknál Gyöngyösön, később anyu is csatlakozott hozzánk. Jó volt, szerettem azt a nyarat. Nyár végén gólyatáborba mentem és máig is örök élmény számomra, nagyon szuper volt, aki teheti menjel el, én ajánlom. Megkezdődött a középiskola, élveztem minden pillanatát, szimpatikus voltak a tanárok is... kivéve egy.. a matematika tanárnő. Rémálmaimban még néha most is visszatér. Nagyon letörte az önbizalmam. Az családi dolgaink teljesen kezdett a feje tetejére állni, széthullott minden. Próbáltam nem koncentrálni rá és nagy erőfeszitésekkel az osztály egyik legjobb tanulójaként zártam az évet, rengeteg melóm volt benne.Vakáció. Rengeteg szabadstrandolás a haverokkal és még több tengo játék. Számitógép is egyre jobban teret hoditott az életemben. Sokat játszottam rajta, de többnyire zenét hallgattam. Na és persze programoztam és a sulis dolgokat csinálgattam rajta. Internetet nagyon szerettem volna, de nem jött össze. Szoval maradtak a nagy összejárkálások és egymás zenéinek cserélgetése elemzése. Elektronikus zenéért rajongtam elég erősen ebben az időben. Elérkezett a második osztály ideje. A családi harmónia koránt sem kezdett helyre állni. Az iskolában is szigorodtak a követelmények, otthon is meg kellett felelnem. 15 évesen már kész felnőttként kezeltek otthon és olyan részletességgel tudtam a gondjainkról és helyzetünkrül mint a szüleim, szerintem ezt kár volt elém tárni, ezáltal is nőtt bennem a feszültség. A veszekedések otthon minden napossá váltak, az idegállapotom egyre instabilabb lett, dührohamok törtek rám. Sokszor beleöklöztem valamibe, rugdostam a butorokat idegességemben. Nem ment ugy a koncentrálás sem a tanuláskor. Bennem éltek még a kitünő tanulóval szemben felálitótt mérce és nem akartam elvesziteni azt a dolgot hogy a szüleim büszkék lehessenek rám. A megfelelési kényszer ugyan akkora volt, az eredmények még se jöttek, különösen a programozásban nem. Ha tudtam hogy másnap programozás órám lesz, elfogott a hányinger, verejtékeztem és nem tudtam aludni. Utánna már annyira féltem tőle hogy nem mentem aznap iskolába inkább hogy ne érjen engem kudarc. Rendszeressé váltak efféle "lógásaim" és anyum elvitt pszichologushoz hogy mi lehet a gond velem, fel is állitotta a diagnozist: kezdeti depresszió és koncentrációs zavar. Nem nagyon törödtünk, mondogatta anyum hogy semmi bajom. Dührohamaim egyre kezelhetetlenebbé váltak a család és az én számomra is. Iskolában is sok volt a hiányzásom. Ami késik nem mulik, meglett az első idegösszeroppanásom 15 évesen, mentő a házhoz, be a kórházba, ujabb pszichiátriai vizsgálat, a kóreszme megint ugyanaz. Próbáltunk szemet hunyni felette de nem lehetett, további 2 idegösszeroppanásom volt a következő pár hónapban. Megsemmisültem lelkileg teljesen, az én életem sincs sinen, se a családomé. Beutaltak a gyermek pszichiátriára egy heti kezelésre. Nagyon idegenkedtem a dologtól és feszélyezve éreztem magam a kórházban, bár a társaim nagyon rendesek voltak. Különböző teszteket csináltattak velem, amik rendkivül jó eredménnyel zárultak. Szóval az intelligenciámmal semmi gond nem volt, átlag felettinek hozták ki a tesztek ez adott egy kis önbizalmat. Letelt az egy hét, ujra visszatértem társaim közé a suliba, akiket 1 hónapig nem láttam, örömmel fogadtak engem. Szerdán vissza kellett menni a kórházba hogy adnak valami gyógyszert a depressziomra és hogy majd segiteni fog. A gyógyszer nem várt mellékhatásokat okozott nálam, 40.5 fokos lázam volt és az ájulás szélére kerültem, este rohantak szüleim vissza velem a kórházba, ahol arra ébredtem hogy 5-6 orvos áll a fejem felett, elég komoly lehetett a helyzet. Egész este a lázammal küzdöttek ami ugy délelőtt 10 órára végre sikeresen lement, de azért a csütörtököt és a pénteket bennt kellett töltenem megfigyelés céljából. Újra kimaradtam tehát az iskolából. E hétvégén megtörtént életem egyik legjobb dolga hazahoztuk kiskutyámat Tysont, aki egy angol staffordshire bullterrier és a család máig nagy kedvence. Rengeteg erőt és örömöt adott nekem ez a kis jószág, a szivembe zárta magát örökre.
